Monthly Archives: December 2016

A bogyiszlói paprika és paprikamalom I.

A szegedi tájkörzetről szóló számos bejegyzés után úgy gondoltam, itt az ideje újra Kalocsa felé kalandozni. Ezúttal azonban nem az érseki székhelyre, hanem a kalocsai termőterület egyik falujára, Bogyiszlóra fogok fókuszálni. Továbbá igyekszem majd leírást adni a technológiai háttérről, a falu paprikamalmáról is.

A sárközi település neve valószínűleg sokak számára ismerősen cseng. Egyrészt a kalocsai paprika is biztosít számára némi hírnevet, másrészt pedig most bizonyára sokakban felrémlik: „Igen, arról a faluról van szó, amelyik átkerült a Duna másik oldalára”. Ez a körülmény nagyban befolyásolta a település ökológiai jellemzőit, éppen ezért a paprikatermesztés szempontjából sem mellékes. A vízrendezések klasszikus időszakában, a 19. században, természetesen nem csak a Tisza hatalmas kanyarulatainak átvágására került sor, a Duna folyását is megváltoztatták (bár itt az eredmény nem volt annyira látványos). 1853-ig Bogyiszló a Duna bal partján helyezkedett el, egy átvágás után azonban ma már a Dunántúl része lett.

A folyószabályozás után az ősi ártéri gazdálkodás ellehetetlenült, a termőterületek aránya viszont megnőtt, így a paprikatermesztéshez is adottak voltak a körülmények. Fontos tisztázni, hogy a „bogyiszlói paprika” kifejezés alatt kétféle zöldséget is érthetünk. Jelenti a vastag, fehér húsú úgynevezett étkezési paprikát és a Bogyiszlón megtermelt piros fűszerpaprikát is.

Utóbbi természetesen már a vízrendezések előtt is jelen volt a környéken. A Paprika családnevet már feljegyezték a Bogyiszlóhoz közeli Érsekcsanádon az 1700-as években. Ekkor már valószínűleg a bogyiszlói kertekben is ott volt a fűszernövény, és ahogy az őrölt fűszerpaprika egyre népszerűbbé vált, úgy növekedett a termelés is. A 19. században már sok lakos foglalkozott termeléssel, főleg a faluhoz közel eső, jó talajú „kertök”-ben. A folyókanyarulat átvágásának jelentőségéről már korábban szó esett, a századfordulóra pedig már meglehetősen sok bogyiszlói választotta megélhetési formájának a paprikatermesztést. Bár a fűszerpaprika nagyarányú termesztése nem itt, hanem inkább a szegedi tájkörzetben bontakozott ki, a kalocsai terület fejlődése is folyamatos.

Mivel a feldolgoztatáshoz el kellett látogatni Kalocsára, illetve át kellett kelni a Dunán, a helyiek elhatározták, hogy paprikamalmot alapítanak Bogyiszlón. Az 1936-ban megnyíló létesítmény a kor technológiájának legmagasabb színvonalát képviselte, számos helybelinek munkát adott és igazán eredményessé tette a termelést. Szerepéről részletesen a cikk második felében fogok beszámolni.

Advertisements

A szegedi papucs

Egy néhány héttel korábbi bejegyzésben már foglalkoztam a kalocsai ornamentikával, mint népművészetünk egy különleges, napjainkban újra az érdeklődés középpontjába kerülő értékével. Kissé hasonló gondolatokra építve választottam most a szegedi papucsot, mint másik híres paprikatermő tájkörzetünk kincsét.

A paprikához hasonlóan a papucsot is igazi hungarikumnak, sőt szegedikumnak tartjuk, eredetét tekintve azonban az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a lábbeli is csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, természetesen szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak, a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak.

Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Bizonyos típusok bojtosak vagy szalagosak, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhetnek, ezeket menyasszonyok hordják az esküvőjükön.

A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A néhány éve elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját, utolsó éveiig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.

A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden Sallay Tibor folytatja, aki maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánccsoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Rendkívül érdekes az a Sallay Tibor és Attalai Zita cipődesigner közös munkáját bemutató cikk, amely a szegedi papucsot mint divatcikket, újra felfedezett értéket helyezi a középpontba.

 

Paprikafajták II. – A csípősségmentes típusok

Múlt alkalommal belevágtam a paprikafajták részletes ismertetésébe, és három csípős típusról tettem közzé leírást. Folytassuk most a témát az édes fűszerpaprikák bemutatásával, továbbra is szem előtt tartva két nagy tájkörzetünk jellegzetességeit!

Elöljáróban annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az édes paprikák esetében a nemesítési eljárások különös fontossággal bírnak. Hiszen maga a csípősségmentes fűszerpaprika is nemesítés eredménye, a növény vadon termő eredetije erős volt, mint ahogy napjaink Közép- és Dél-Amerikájában még mindig az. Magyarországon az első csípősségmentes fajtát 1928-ban hozta létre Vitéz Horváth Ferenc.

Vitéz Horváth Ferenc nyomában elindulva – aki a kalocsai Paprikakutató Állomáson tevékenykedett – kezdjük egy kalocsai fajtával! A Kalocsai 801-es csüngő termésállású, féldeterminált növekedésű fajta. 10-12 cm hosszú, fokozatosan elkeskenyedő termései rövid szárelágzáson ülnek, ezért kézzel gyorsan és egyszerűen szedhetők. A fajta további előnyös tulajdonsága, hogy ellenálló a vírusbetegségekkel szemben, rendszeres öntözés és jó tápanyag ellátottság mellett pedig igen magas terméshozamot produkál. Bokra 40-45 cm magasra nő meg, a termések színe éretten sötétpiros, festéktartalmuk az utóérlelés után 200-270 ASTA.

A szegedi tájkörzet egyik méltó képviselője, sőt, legelterjedtebb fajtája a Szegedi 20-as. Szintén csípősségmentes, csüngő termésállású típusról van szó, bokra tömött lombozatú, középmagas. Bogyója is hasonlít a Kalocsai 801-esre, 10-12 cm hosszú és éretten mély, sötétpiros színű. Festéktartalma azonban meghaladja az előzőét, 250 és 350 ASTA között mozog. A Szegedi 20-as egy korai érésű típus, palántázva és helyrevetve egyaránt sikeresen termeszthető.

Utolsó „szereplőként” a közösségi fajtaoltalom alatt álló Rubint választottam. Az eddig bemutatott típusoktól eltérően a Rubin bogyói felálló termésállásúak, bokra ritka lombú, de erős szárú, 40-45 cm magas. Féldeterminált növekedésű fajta, termése hegyes, kissé hullámos felületű, 12-14 cm hosszú. A paprikahüvely színe éretten bordópiros, festéktartalma pedig magas, utóérlelve eléri a 290-385 ASTÁ-t. Ez a fajta is korai érésű, és szintén egyaránt ajánlott helyrevetett és palántázott termesztésre is. Az utóbbi időben gyorsan terjedő, egyre népszerűbbé váló típus.