A szegedi papucs

Egy néhány héttel korábbi bejegyzésben már foglalkoztam a kalocsai ornamentikával, mint népművészetünk egy különleges, napjainkban újra az érdeklődés középpontjába kerülő értékével. Kissé hasonló gondolatokra építve választottam most a szegedi papucsot, mint másik híres paprikatermő tájkörzetünk kincsét.

A paprikához hasonlóan a papucsot is igazi hungarikumnak, sőt szegedikumnak tartjuk, eredetét tekintve azonban az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a lábbeli is csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.

Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, természetesen szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak, a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak.

Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Bizonyos típusok bojtosak vagy szalagosak, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhetnek, ezeket menyasszonyok hordják az esküvőjükön.

A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A néhány éve elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját, utolsó éveiig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.

A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden Sallay Tibor folytatja, aki maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánccsoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Rendkívül érdekes az a Sallay Tibor és Attalai Zita cipődesigner közös munkáját bemutató cikk, amely a szegedi papucsot mint divatcikket, újra felfedezett értéket helyezi a középpontba.

 

Advertisements

One thought on “A szegedi papucs

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s