Monthly Archives: February 2017

Egy középkori röszkei menü

A fűszerpaprikával készülő finomságokról már számos cikkben beszámoltam, legutóbb éppen a farsangi fogásokra gyakorolt hatásáról volt szó. A törött paprika jelenléte a legalapvetőbb fűszerek között azonban csak az utóbbi néhány évszázadban lett evidencia, korábban teljesen hiányzott a magyar gasztronómiából.

Talán már többen is találkoztak a következő becsapós kérdéssel: „Ehetett-e Mátyás király paradicsomlevest?” Akik ismerik a talányt, bizonyára ismerik a választ is. Nem, hiszen igazságos királyunk halála 1490-ben következett be, Amerika felfedezésére pedig csak két évvel később, 1492-ben került sor. A paradicsom – csakúgy, mint a paprika és számos más zöldség – az Újvilágból került Európába, így a középkorban még teljesen ismeretlen volt.

Kolumbusz hazatérése után sem jelent meg a paprika egy csapásra minden asztalon, általánossá válásához hosszú út vezetett. Kezdetben nem is gondoltak rá fogyasztási cikként, dísznövényként használták, piros terméseit egyenesen mérgezőnek hitték. Magyarországra török közvetítéssel került (erre utal a növény régi, népi elnevezése is: törökbors), Szeged környékén pedig valószínűleg a ferences szerzetesek honosították meg. Nagyarányú termesztése Röszkén csak a 19. századtól figyelhető meg, a paprika a dohányt váltotta fel.

De mit ettek hát Röszkén, mielőtt a jól ismert fűszer az asztalra került volna? A háziállatok közül a sertés, a szarvasmarha, a kecsek, a birka és a baromfi húsát hasznosították, igaz, a szegényebb rétegeknél a hús nem számított mindennapi fogásnak. A zöldségeskertek kínálata pedig szintén elég gyér volt. Középkori elődeink, ha például el akartak készíteni egy zöldséglevest, a következő összetevők közül válogathattak: Volt például káposztájuk, hagymával és fokhagymával is rendelkeztek, melyek, a káposztához hasonlóan, ázsiai eredetűek. A középkori veteményeskertben ott növekedtek a gyökérzöldségek is, termesztettek petrezselymet és sárgarépát. Utóbbi őse, a vadmurok, a Kárpát-medencében is megtalálható.

A középkori magyar étkezési kultúra alapvetően a gabonafélék használatán alapult. A búza mellett – ami ma ugyancsak domináns – szép számmal termesztettek még más gabonanövényeket is, például alakort, kölest, árpát és a hajdinát. A gabonafélék őrlésével keletkezett lisztet használták a kenyér legfőbb alapanyagaként, a kenyér (ha más éppen nem volt) akár önmagában is lehetett egy fogás. A gabonaféléket egy másik fontos alapanyaggal, a tejjel kombinálva kását is gyakran készítettek, ami szintén egy jellemző ételnek számított.

A középkori fűszerezési szokások is rendkívül érdekesek. A fűúri asztalok ételeit gyakran ízesítették borssal, sáfránnyal. Mivel a fűszerek luxuscikknek számítottak, használatuk a gazdagság jele volt. Ezért, ha egy nemes vacsorát adott, és igyekezett vendégeit lenyűgözni, olyan töménytelen mennyiségű fűszerrel ízesítette az ételeket, hogy azok a mai ember számára már élvezhetetlenek lettek volna.

Végezetül lássunk egy egyszerű receptet, mely „kóstolót” nyújt a középkori konyhából!

Köles alaprecept

Hozzávalók:

1 bögre hántolt köles
1 kis fej vöröshagyma
1 csipet őrölt zöldbors
1 evőkanál zsír vagy olaj
kevés só

Párold meg a hagymát, forgasd át rajta a kölest, majd engedd fel 3-4-szeres mennyiségű vízzel. 20 perc alatt főzd készre. A sót a végén add hozzá. Ajánlott fűszerek: gyömbér, bazsalikom, majoranna, koriander

Advertisements

Paprika a farsangi gasztronómiában

Vízkereszttől hamvazószerdáig a farsang, az önfeledt mulatozások, bálok idejét éljük. Míg az időszak kezdete (január 6.) pontosan meghatározható, a hamvazószerda mozgó ünnep, időpontja – azaz a húsvét előtti 40. nap – a Húsvét függvényében változik.

A nagyjából hathetes időszak alatt elődeink alapvetően ünnepeltek. Az időzítés tökéletes volt, hiszen január és február hónapokban nem szólította őket a mezőgazdasági munka kötelessége, eljegyzések, lakodalmak, névnapok, mindenekelőtt pedig bőséges lakomák követezhettek.

Ha a farsangi fogások kerülnek szóba, legtöbben azonnal a farsangi fánkra asszociálnak. Való igaz, a sütemény az ünnep legtermészetesebb velejárója, a szalagos fánkot az egész országban ismerik, csöröge vagy csőrege nevezetű rokona pedig főleg a Dél-Alföldön, Szeged környékén népszerű. Az édesség gyakran nem csupán desszertként funkcionált, mágikus erőt is tulajdonítottak neki. A Szerémségben például azért sütötték, hogy a szél ne vigye el a háztetőt, a természeti csapások ellen reméltek védelmet nyerni.

A farsang azonban nem csak fánkból áll. A mai bejegyzésben röviden leírok két receptet (egy levest és egy főfogást), amiket szintén szívesen fogyasztottak ebben az időszakban, és fűszerezésüknél a paprika is szerephez jut.

Először lássuk a farsangi sonkás kiflit! Tulajdonképpen egyszerű ételről van szó, a tészta és a sonka azonban mégis jelképezi a farsangi bőséget, a földi javakban való dúskálást. Első lépésként lisztből, margarinból, sütőporból tésztát készítünk, melyhez tehéntúrót adunk. Az így kapott masszát vékonyra nyújtjuk, háromszögeket vágunk ki belőle, és beletekerjük a sonkát.  Az elkészült kiflik felületét megkenjük tojássárgájával, majd megsütjük őket. A paprika a fűszerezés során kerülhet az ételbe. A tölteléket mindenképpen ajánlott megsózni, de borssal és törött paprikával is dúsíthatjuk. A csípős verzió is megér egy próbát, a sonkával és tésztával együtt különösen finom lesz.

A következő fogás a korhelyleves lesz. Az ételnek már a neve is árulkodó, az ünnepi tobzódásra, farsangi tivornyákra utal. A levesnek tulajdonképpen számtalan változata van, most egy zöldségekkel és gombával gazdagított típushoz adok néhány ötletet. A főzés a fűszerek vízben való forralásával kezdődik. Babérlevelet és chilit egyaránt szórhatunk a fazékba, majd szalonnapörc és egyéb fűszerek következnek. Közben egy serpenyőben zsíron hagymát, krumplit és répát dinsztelünk, majd a leveshez adjuk, káposztával és gombával együtt. Később kolbász is kerül bele, sőt, a levesünkhöz még egy kis bort is önthetünk. Jó étvágyat! 🙂

Paprika a népi gyógyászatban

A februári zord időjárás és a fenyegető influenzajárványok közepette talán indokolt újra felemlegetni a fűszerpaprika jótékony hatásait. Korábban már szenteltem egy bejegyzést a kapszaicin dicséretének, a leírás azonban jórészt modern tudományos eredményeken és napjaink orvoslási módszerein alapult. Most azonban lássuk, hogy miként használta a csípős paprikát orvosságként a 19. századi szegedi parasztság!

Mivel az orvosok szolgáltatásai még a múlt század első felében sem voltak magától értetődőek, a régi parasztság számára egyértelmű volt, hogy saját gyógyíttatásáról gondoskodik. Pontosabban azért támaszkodhatott bizonyos specialisták (például füvesasszonyok, bábák, borbélyok) tudására, de a betegségre – csakúgy, mint minden más felmerülő problémára – maga keresett megoldást.  Természetesen közvetlen környezetük tipikus, könnyen elérhető elemeivel is próbálkoztak, így derülhetett fény a paprika áldásos hatásaira.

A fűszerpaprika rendszeres fogyasztása, magas C-vitamin tartalma miatt, nem csak a gyógyításnak, a megelőzésnek is nagyszerű eszköze lehet. Ha azonban a baj már megtörtént, felfedezték, hogy a paprika az egészség helyreállításához is használható.  A fűszerpaprika erejét adó, fent már említett kapszaicinnek is számos jótékony hatása van. Egy jó csípős étel elfogyasztása például átmenetileg csökkenti a náthás és allergiás tüneteket. A teába szórt kevés erős paprika pedig gyerekek esetében is használható, jó ellenszere a torokfájásnak. Gyulladás-csökkentőként is működik, valamint láz- és fájdalomcsillapító hatása is ismert. Ha például az apróságok torokfájásra panaszkodtak, ezzel a módszerrel kúrálták őket. A csípős őrlemény először valóban égeti az érzékeny felületet, később azonban elzsibbasztja, érzésteleníti, nem is beszélve erős baktériumölő hatásáról. Továbbá úgy tapasztalták, hogy vágott sebre szórva megelőzi a sérülés elfertőződését. A csípős paprikát (az erős vörösborral együtt) a Szeged mocsaras vidékein gyakran pusztító, morbus hungaricus nevű tífuszos megbetegedés ellen is hatásosnak találták. Pálinkába áztatva pedig szinte minden nyavalya ellen felhasználható, univerzális gyógyszernek vélték.

A paprika gyógyhatásainak bemutatását Móra Ferenc soraival zárom: „A torokgyíknak tehát megadtuk a magáét, de a többi nyavalyát kutyába se vettük, azon az alapon, hogy a kutya is csak azt harapja meg, aki ijedezik tőle. A kolera ellen például – már csak olyan házikolerát gondolok, a nostrast – engem mindig paprikás pálinkával kúráltak. (Különben hatesztendős koromban mindennapos betevő falatom bolt a pálinkás kenyér, s nem mindig barackból főztük a pálinkát. El lehet gondolni, hogy hát még enélkül milyen okos ember lettem volna!)”