Category Archives: All about the plant / Minden a növényről

Palántanevelés tavasszal

A kellemesebbé váló időjárás, az egyre több és egyre melegebb napsütéses óra a természet újjáéledését, ezzel együtt pedig a növények fejlődését is magával hozza. Március második felében már mi sem természetesebb, mint hogy a fű hirtelen kizöldül, a fákon megjelennek a rügyek és előbújnak a tavaszi virágok. Ebből az alkalomból lássuk, hogyan indul a fűszerpaprika fejlődése!

Az apró magoktól az érett, mélypiros paprikahüvelyekig hosszú út vezet. A legszebbnek, legegészségesebbnek látszó magokat régen már az őszi kikészítés során külön gyűjtötték, a paprikakísérleti állomások megjelenésével azonban inkább az intézményeken keresztül jutottak hozzájuk.

A növény nevelésére kétféle lehetőség kínálkozik: Egyrészt alkalmazhatjuk a helyrevetett módszert, melynek során a magok közvetlenül a szántóföldbe kerülnek, másrészt viszont fordulhatunk a melegágyban történő neveléshez is. Természetesen mindkét módszernek vannak előnyei és hátrányai is. A helyrevetés egy költséghatékonyabb lehetőség, nem jár sok ráfordítással, viszont az érzékeny magok ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. A paprikáról köztudott, hogy kényes növény, a tavasszal még szórványosan előforduló fagyok nagy veszélyt jelentenek rá. Sokkal biztonságosabb, ha a palánták melegágyban növekedhetnek, igaz, ez a módszer sokkal összetettebb és megerőltetőbb a helyrevetésnél.

A palántanevelést a régi szegedi paprikások – mikor még nem állt rendelkezésükre fóliasátor – saját maguk végezték, az udvar végében felállított szögletes deszkaalkalmatosságban. Az eszköz neve Bogyiszlón kötröc volt, szórványosan a Dél-Alföldön is előfordul ez az elnevezés. Az építmény deszkaoldalain belül szigorú rend szerint rétegezték a homokot, a kötöttebb talajt, az istállótrágyát, a rétegeket pedig meg is locsolták, így jól tartották a hőt. A legfelső rétegbe kerültek a magok, tetejüket hálóval fedték le, hogy a majorság és a madarak ne férhessenek hozzájuk. A márciusban elvetett magok hamarosan csírázni kezdtek, nemsokára kibújtak a földből, május közepére pedig annyira megerősödtek, hogy következhetett a kiültetés.

Az ültetéssel mindig megvárták a Fagyosszentek (Pongrác, Szervác, Bonifác – május 12; 13; 14.) elmúlását, nehogy a hirtelen visszatérő fagyok elpusztítsák a gyenge palántákat. Május második felétől aztán a növények már a szabad ég alatt fejlődtek tovább.

Paprikafajták II. – A csípősségmentes típusok

Múlt alkalommal belevágtam a paprikafajták részletes ismertetésébe, és három csípős típusról tettem közzé leírást. Folytassuk most a témát az édes fűszerpaprikák bemutatásával, továbbra is szem előtt tartva két nagy tájkörzetünk jellegzetességeit!

Elöljáróban annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az édes paprikák esetében a nemesítési eljárások különös fontossággal bírnak. Hiszen maga a csípősségmentes fűszerpaprika is nemesítés eredménye, a növény vadon termő eredetije erős volt, mint ahogy napjaink Közép- és Dél-Amerikájában még mindig az. Magyarországon az első csípősségmentes fajtát 1928-ban hozta létre Vitéz Horváth Ferenc.

Vitéz Horváth Ferenc nyomában elindulva – aki a kalocsai Paprikakutató Állomáson tevékenykedett – kezdjük egy kalocsai fajtával! A Kalocsai 801-es csüngő termésállású, féldeterminált növekedésű fajta. 10-12 cm hosszú, fokozatosan elkeskenyedő termései rövid szárelágzáson ülnek, ezért kézzel gyorsan és egyszerűen szedhetők. A fajta további előnyös tulajdonsága, hogy ellenálló a vírusbetegségekkel szemben, rendszeres öntözés és jó tápanyag ellátottság mellett pedig igen magas terméshozamot produkál. Bokra 40-45 cm magasra nő meg, a termések színe éretten sötétpiros, festéktartalmuk az utóérlelés után 200-270 ASTA.

A szegedi tájkörzet egyik méltó képviselője, sőt, legelterjedtebb fajtája a Szegedi 20-as. Szintén csípősségmentes, csüngő termésállású típusról van szó, bokra tömött lombozatú, középmagas. Bogyója is hasonlít a Kalocsai 801-esre, 10-12 cm hosszú és éretten mély, sötétpiros színű. Festéktartalma azonban meghaladja az előzőét, 250 és 350 ASTA között mozog. A Szegedi 20-as egy korai érésű típus, palántázva és helyrevetve egyaránt sikeresen termeszthető.

Utolsó „szereplőként” a közösségi fajtaoltalom alatt álló Rubint választottam. Az eddig bemutatott típusoktól eltérően a Rubin bogyói felálló termésállásúak, bokra ritka lombú, de erős szárú, 40-45 cm magas. Féldeterminált növekedésű fajta, termése hegyes, kissé hullámos felületű, 12-14 cm hosszú. A paprikahüvely színe éretten bordópiros, festéktartalma pedig magas, utóérlelve eléri a 290-385 ASTÁ-t. Ez a fajta is korai érésű, és szintén egyaránt ajánlott helyrevetett és palántázott termesztésre is. Az utóbbi időben gyorsan terjedő, egyre népszerűbbé váló típus.

Paprikafajták I. – Csípős típusok

Mivel korábban sosem foglalkoztam a fűszerpaprikák különféle fajtáinak bemutatásával – leszámítva talán egy rövid cikket a díszpaprikákról – úgy gondoltam, itt az ideje a téma részletes kifejtésének. A számtalan változat és hibrid miatt természetesen nem törekedhetek teljességre: 3-3 csípős és csípősségmentes fajta ismeretterjesztő célú leírását tervezem.

Lássunk tehát először néhány csípős paprikát! A Szegedi 178-as például kiváló kísérleti alany lehet, ha valaki először szánná rá magát a paprikatermesztésre. A fajta ugyanis meglehetősen ellenálló a baktériumokkal szemben, helyrevetve és palántázva egyaránt sikeresen nevelhető. Magas kapszaicintartalma (600-800 mg/kg) miatt kiválóan alkalmas csípős őrlemény és paprikakrém készítésére. Küllemre egyébként a csüngő termésállás az egyik legalapvetőbb meghatározója, bogyója az erek mentén kissé lapított, enyhén behorpadó. A termések színe éretten élénkpiros, festéktartalmuk 195 és 250 ASTA között mozog.

Nehogy kimaradjon a másik híres tájkörzetünk, mindjárt egy kalocsai fajtával folytatom: A Kalocsai v-2 egy, az előzőhöz hasonló csüngő termésállású, csípős fajta. A termések felülete azonban sima, hengeres, éretten sötétpiros színűek, tömegük körülbelül 17-20 g. A termésfal szilárd, kevésbé sérülékeny, a vírusbetegségekkel szemben is nagyfokú ellenállást tanúsít. Magas törzsű típusról van szó, 60-70 cm-es erős szilárdságú bokorral, sötétzöld lombozattal. A hüvelyek festéktartalma a Szegedi 178-ashoz hasonló, 190-250 ASTA. A kapszaicintartalom szorosan összefügg az évjárattal, 500-850 mg/kg-ban határozható meg. A fajta legjobban a középkötött öntéstalajt és a humuszban gazdag barna homokot kedveli, ilyen területeken öntözés nélkül is eredményesen termeszthető. A termés formája és nagysága miatt a Kalocsai v-2 kiválóan alkalmas füzér készítésére.

Utolsó alanyom, a Sláger F1 szintén csüngő termésállású, a folytonos növekedésű, csípős hibridek közé tartozik. A Sláger F1 erőteljes növekedésű fajta, termései 18-20 cm hosszúak, festéktartalma (természetesen utóérleléssel együtt) akár a 320-360 ASTÁt is elérheti. Kapszaicintartalma 500-700 mg/kg. Termesztése leginkább támrendszer mellett, hajtatóházi körülmények között javasolt, 4-5 tő/m2 növényszámmal.

A paprika dísznövényként

A paprika szó elsősorban valószínűleg a tüzesen piros, magyar fűszer asszociációját kelti életre, másodszor pedig talán a nyers, étkezési paprika képét vetíti lelki szemeink elé. Ugyanakkor a paprika pusztán dekorációs céllal, cserépben is elképzelhető. Tulajdonképpen európai karrierjét is így kezdte: Miután a 15. század végén Kolumbusz hajóin az óvilágba kerültek a növény magjai, először a fűszerpaprika csak a díszkertek éke volt. Impozáns növénynek tartották, de attól féltek, mérgező, így kezdetben még nem fogyasztották.

A fent említett első, Európába érkező paprikák nagyon hasonlítottak a mostani díszpaprikákra. Természetesen az eltelt évszázadok során a fűszerpaprikák, a dísz- és az étkezési paprikák is számos nemesítési folyamaton estek át, újabb és újabb fajták, hibrid változatok jöttek létre, míg elnyerték mai formájukat és megkülönböztető jegyeiket.

A díszpaprika – megjelenését tekintve – nem nő olyan magasra, mint a fűszerpaprika, átlagos magassága 30 és 120 cm között mozog, így kisebb helyet foglal, könnyebben cserépbe ültethető. A szántókon termesztett rokonához képest ágrendszere sűrűbb, termései kisebbek, gyakran felállóak. Színük leggyakrabban piros vagy zöld, de előfordulnak a lila és a sárga legkülönfélébb árnyalatai is, sőt, fekete termésű díszpaprikák is léteznek. A díszpaprikának nem csak a bogyói, a virágai is dekoratív hatásúak: Az ágak hegyén helyezkednek el, és színük a fehéren kívül lila és sárga is lehet.

A díszpaprika igényei is emlékeztetnek a fűszerpaprikára: A növény jól tűri a szárazságot, a laza, humuszban gazdag talajban érzi magát a legjobban, optimális csírázási hője 20 °C felett van, a fagyra nagyon érzékeny. Éppen ezért talán szerencsésebb is cserépben nevelni, hiszen – míg a fűszerpaprikát ősszel feldolgozzák, így sosem kell szembenéznie a téllel – a díszpaprikában a hideg hónapokban is gyönyörködhetünk, amennyiben a meleg szobában tartjuk.

Akárcsak a fűszerpaprika, a díszpaprika termései is fogyaszthatók, ugyanakkor egyes fajták nagyon csípősek tudnak lenni, bánjunk velük óvatosan! Azt mondják, a piros színűek tartalmazzák a legtöbb kapszaicint, tehát a növény a fűszerpaprika minden előnyös tulajdonságában, így a gyógyhatásában is osztozik.

Aktuális feladatok II. – Utóérlelés

A szedés munkafolyamatát bemutató korábbi cikk után lássuk a következő lépést! Sok szó esett már a paprika közép-amerikai eredetéről. A növény az őshazájában jellemző trópusi égöv alatt tökéletesen beérik, hazánkban viszont további érlelésre van szüksége, hogy az őrlemény majd megkapja igazi, mélypiros árnyalatát.

Szedés után a termést nem dolgozzák fel rögtön: szellős helyen több hétig szikkasztják, további feldolgozásra előkészítik a paprikát. Ez alatt a hüvelyek víztartalma csökken és a termésérés második, rendkívül fontos fázisa, az utóérés végbemegy: a paprika minőségi értékei kiteljesednek, ekkor alakul ki a kedvező festékösszetétel (a vörös festékek aránya eléri az összes festék 70-80 százalékát) és a stabil színtartó képesség.

Régen szedés után a csöveket szétterítették az eresz alatt vagy az udvaron. Néhány nap múlva, amikor a paprikacsuma megfonnyadt, több méter hosszú, súlyos koszorúkba, füzérekbe fűzték, és rúdra akasztva az eresz alatt vagy paprikagóréban szárították a paprikát. Ezalatt a termés szikkadt, víztartalma ötödére csökkent, és 4-6 hét után készen állt a további feldolgozásra.

A házfalakról csorgó piros füzérekről Móricz Zsigmond, aki hosszabb időt töltött a paprikás családok munkájának megfigyelésével a Röszkével szomszédos Szentmihálytelken, azt írta: „Az ereszek alatt, a kerítések fölött, a fákon és galambdúcokon mindenütt paprika-füzérek. Valami olyan egzotikus dísz ez, hogy ennek kedvéért idegenforgalmat lehetne indítani Kalkuttától és Londontól kezdve akárhonnan, mert ez valami csodálatos specialitás. Gyönyörű. Elképzelhetetlenül szép a paprika díszű falusi udvar.” (Móricz Zsigmond: Gyalogolni jó. Bp, 1952.)

Ma a szikkasztás 2-3 hétig tart: füzérekben, raschel zsákban vagy hosszú zsákhálóban (szütyőben), ládában, ömlesztve prizmákban, vagy erre a célra kialakított szikkasztó épületekben történik az utóérlelés.

Aktuális feladatok I. – Szedés

Bár az utóbbi időben mindenhol azt halljuk, hogy a nagy hőingadozás és a hosszú esős periódusok miatt a paprikatermés késik, a szedés és utóérlelés ideje mégis hamarosan elérkezik.

A fűszerpaprika termése akkor szedhető, ha a hüvely teljesen bepirosodott. Ekkora alakulnak ki a minőséget meghatározó vegyületek: festékanyagok, illóolajok, kapszaicin, cukor, vitaminok, ásványi anyagok. A termésmennyiség évente és termőhelyenként változik, de hektáronként 8-10 tonna nyersterméssel lehet számolni.

A paprikaszödés régebben Kisasszony (szeptember 8.) utánra esett, ma a palántázott paprikát szeptember elején, a helyrevetettet szeptember végén, október elején kezdik szedni. A folytonos növekedésű fajták szakaszosan érnek be: először az első kötésű, teljesen beérett, alsó hüvelyek szedhetők. A felsőbb, későbbi kötésű terméseket a másod- vagy a harmadszedés során szedik le. A (fél)determinált fűszerpaprika fajtákat 1-2-szer szüretelik. Az előszödés és a másodszödés adja a legtöbb, legjobb minőségű paprikát.

A fűszer minősége szempontjából fontos, hogy csak a sötétpirosra érett, ép, egészséges terméseket szedjék le, a „kormos” (félérett) paprikát meg kell hagyni a következő szedésre. A beteg, napégette, sérült paprikát nem szabad feldolgozni: rontja az őrlemény minőségét, penészesedik tőle a paprika.

A kézi szedés a fűszerpaprika termesztés legmunkaigényesebb része: derékba törve kell dolgozni, óvatosan, hogy ne törjön a paprika. „Haladatlan” munka, mely megőrizte hagyományos formáját: ma is az asszonyok szedik a paprikát, a férfiak végzik a zsákolást. Az 1970-es években dolgozták ki a gépi szedés technológiáját. Használata közép- és nagyüzemekben terjedt el: gyors és költségkímélő technológia, hiszen hozzávetőlegesen 100 fő kézi munkaerőt vált ki a gép teljesítménye. A gépi szedésre termesztett paprikát egyszer szedik, a termések közel azonos érettségi szinten vannak a szedéskor, az ebből készült őrlemény közepes minőséget ad.

Fűszerpaprika nemesítőink

A fűszerpaprika számtalan fajtáját, igény szerinti édességét vagy csípősségét ma már szinte magától értetődőnek tekintjük. Ugyanakkor a növény ma ismert típusainak, jellemzőinek kialakulása hosszú és küzdelmes folyamat volt. Idézzük fel néhány mozzanatát!

A 19. század végéig a termelők maguk végezték a tenyészkiválasztást, válogatták a magot a következő évi terméshez. A századfordulón a magyar paprika elindult a hírnév felé: a tömeges termelés és export (valamint a paprikahamisítások okozta visszaélések) igényelték a termesztés és a feldolgozás szabályozott keretek között történő végzését, fejlesztését és a központi minősítést.

A fűszerpaprika nemesítése, a termesztéstechnológiai és feldolgozási kísérletek a Kalocsai Paprikakísérleti és Vegyvizsgáló Állomáson és a szegedi Mezőgazdasági Vegykísérleti és Paprikakísérleti Állomáson kezdődtek el. Az 1917-ben alapított kalocsai kutatóhelyen a világon elsőként nemesítettek fűszerpaprika fajtákat.

A korai kutató-nemesítők egyedkiválasztással, szelekcióval nemesítették ki az első magyar fajtákat. Obermayer Ernő, Vitéz Horváth Ferenc, Szanyi István, dr. Benedek László, Csonka Ferenc, Kardos Ernő, Bujk Gábor, Komlóssy György, Schmidt Gabriella, Dimitrov György korán érő, bőtermő, szabályos alakú, vastag- és keményhúsú, festő- és zamatanyagokban gazdag, könnyen feldolgozható fajtákat nemesítettek ki. Közülük Obermayer Ernőt és Vitéz Horváth Ferencet kell kiemelnünk: Obermayer Ernő a kalocsai kutatóállomás első igazgatója, a szegedi kutató állomás megszervezője, majd igazgatója, a fűszerpaprika-kutatás atyja, évtizedekig irányítója volt. Vitéz Horváth Ferenc nevéhez fűződik az első csípősségmentes (édes) fajta nemesítése: 1928-ban a véletlen folytán csípősségmentes anyatöveket szelektált csípős populációból, majd ezek elszaporításából kezdődött meg a csípősségmentes fajták termesztése. Mindez fordulópontot jelentett: elmaradhatott a kézi hasítás, a magozás, és a teljes termés közvetlenül feldolgozhatóvá vált.

A fűszerpaprika kutató állomások Szegeden és Kalocsán ma is működnek. A Fűszerpaprika Kutató-Fejlesztő Kht. kalocsai és szegedi osztályai végzik a fajta-előállítást, a termesztés biológiai alapjainak biztosítását, és a kapcsolódó termesztés- és feldolgozás-technológiai kutatásokat. Az 1960-as évektől keresztezéses eljárással igyekeznek a kutatók korszerű, magas beltartalmi értékű, rezisztens fajtákat nemesíteni. Magas festéktartalom, jó festőképesség, kellemes illat és zamat, tűzpiros szín, nagy terméshozam, nagyfokú termésbiztonság, korai érés, kedvező mag és bőr arány, a kórokozókkal szembeni ellenállás, könnyű szedhetőség és számos olyan termelői, feldolgozói és fogyasztói igény létezik, melyet a kutatók figyelembe vesznek a munkájuk során.

Kapeller Károly, Márkus Ferenc, Berényi Miklós, Kapitány József, Tímár Zoltán, Csilléry Gábor, Szarka János, Erdei István, Mécs József és a szegedi Somogyi György kutató-nemesítők elhivatott munkájának eredményeként kiváló biológiai alapanyag, eszményi fűszer, a hazai és a nemzetközi piacon keresett kereskedelmi cikk ma is a magyar fűszerpaprika.